Az Jszakk Kifejezetten Kellemesek Mostanban. Az Utcn Rajtam Kvl Senki Se Jr Ezekben Az Rkban.

Az éjszakák kifejezetten kellemesek mostanában. Az utcán – rajtam kívül – senki se jár ezekben az órákban.

A pulóverem zsebébe nyúlok, az öngyújtómat keresem, illetve azt az egy szál cigarettát, ami még maradt a múlt hónapban tartott házibuliból. Mindenki az enyémet szívta, pedig a legbüdösebb szinte az összes közül. Na, meg persze a legolcsóbb mocskok közé tartozik.

Az kis kék öngyújtót – aminek sarkában egy virágminta díszeleg – még az egyik haveromtól kaptam fél éve. Nem használom sokszor, viszont az elmúlt hónapban csakis ezt az egyet találom meg. Amilyen hanyag vagyok, biztos csak valamelyik fiókom legmélyén pihen a többi. Nem mintha kerestem volna őket. Nem is tudom, mikor jártam utoljára otthon. Talán a házibuli napján.

A cigarettát is előhúzom a dobozából, majd ajkaim közé szorítom, és lassan meggyújtom. A már üres, kissé megviselt dobozt az egyik közeli kukába dobom minden gyengédség nélkül, miközben lépteim egyre csak lassulnak.

Néhány lámpa pislákol, mikor közelebb érek hozzájuk. Igazából kezdek hozzászokni, mert nem ez az első eset már.

A füstöt egyenletesen fújom ki, majd nézem, ahogy lassan eltűnik a sötétségben. Nem csak a szaga borzalmas, de az íze is förtelmes. Marja a számat, a torkomat. Nem értem, miért szívom minden este.

Ahogy lépkedek, elgondolkodom, hova is tartok. Mindig keresek némi választ, de általában ugyanott kötök ki, majd az egész kezdődik elölről. Mintha leragadtam volna. Nappal már nem létezik számomra, pedig nem lenne rossz végre más fényforrást is látni a cigaretta parázson kívül, illetve az utcalámpák és az ablakokon kiszűrődő fényeken kívül. A csillagok is gyönyörűek, akárcsak a Hold, viszont a végtelenségbe húzódó sötétség kezd rémisztővé válni. Legalábbis ezt gondolom, érezni már nem érzem.

Mindig ugyanaz a pulcsi van rajtam, mindig ugyanaz az egy szál cigaretta kerül elő a zsebemből, akárcsak az öngyújtó. A dobozt mindig ugyanabba a kukába dobom, természetesen ezt teljesen öntudatlanul. Akárcsak egy jól beprogramozott gépezet, aminek néha mintha tudata is lenne, bár nem számít valami sokat.

Hamarosan elszívom a cigit, de még előtte megállok egy kék autóroncs mellett. A körülötte levő sárga szalagok még mindig fent vannak. Az aszfaltra rajzolt számok nem halványultak, az autót se vitték arrébb egy centivel sem. Nem változott semmi.

Bár mintha több virágcsokor lenne az oszlop mellett.

Késő esti séta: Egy kis egyperces, amire kifejezetten és kivételesen büszke vagyok.

Az önutálat akkor igazán önutálat, amikor érzed, illetve tudod, hogy igazából nincs veled semmi baj. Más emberek is ugyanígy gondolják. Mindezek ellenére pedig van egy kis hang a fejedben, ami nem hagy békén, és megállás nélkül emlékeztet arra, mennyire undorító is vagy.

Te se akarod, hogy ott legyen. Próbálsz nem hallgatni rá.

Néha el is felejted, hogy létezik, aztán hirtelen a semmiből újra előkerül.

Sokszor hatalmába kerít a kétségbeesés.

Utálom.

Szétszakad a mellkasom a tehetetlenségtől, attól, hogy ilyen vagyok.

Utálom.

Esténként az ébrenlét, a sírás szélén álló énem, aminek egy csepp könny sem képes elhagyni szemét.

Utálom.

Az esőben való ácsorgás. Az égre emelt fej, majd hangszalagokat károsító, elvetemült üvöltés.

"Dögölj már meg!"

Magamnak szól.

Utálom.

Mindig rájövök - miután elkövetem ugyanazt a hibát újra és újra -, hogy nem szabad(na) túlságosan kötődnöm emberekhez.

Nem szabad(na) többet feltételeznem róluk, csak azért, mert mutatnak magukról egy szebb képet.

Nem szabad(na) elhinnem a vigaszt nyújtó szavakat amik - akármennyire is őszintének tűnnek -, nem feltétlen azok.

Nem szabad(na) elhinnem, hogy szeretik a társaságomat, ha később úgyis - bármilyen ok nélkül - eltűnnek az életemből. Nem szabad(na) elhinnem, hogy nincs olyan ember, aki tényleg képes lenne arra, hogy mellettem maradjon. Nem szabad(na).

Az érzés, hogy egy számodra fontos személy képes volt arra, amit egyáltalán nem feltételeztél volna, elég mély nyomot képes hagyni egy emberben.

Legyen az pozitív vagy negatív.

Furcsa a világ. Érdekes helyzetekkel és körülményekkel.

Mindig képes meglepetést okozni.

Miért nem lepődök meg?