Sajt Rs - Tumblr Posts
Mélység
Miért nem segít senki?
Ha szólítom, miért nem felel?
Elvesztem itt a kéklő végtelenben
Kérlek segíts! – már nem érem el
Az alját – körös-körül csak végtelen
Mindent befedő kékség
Átmos a fejemen, a mélybe nyom
Nyújtanám kezem – nem tudom
Sikoltanék, de nem lehet
Sós ízű kéz a torkomon
Marja a számat, marja a bőrőm
Hörögve tisztulok az élettől
Nyújtanám kezem – nem tudom
Csak Őt érem – csak Ő van ott
Azt mondja ne félj, kezed fogom
Vigyora csupasz csont
Lehúz a mélybe
Nézek az égre – van olyan?
Minden kék, részvéttelen
Hideg kék – reszket a csontom
Ég a torkom, láng emészt fel
Szövetet marja, megtöri húsom
Sértetlen vagyok, mégis süllyedek
Apró buborékokban látom az életet
Katasztrófaturizmus
Egy ember kivérez, és a vére pipacsokat fest az utcakőre. Törött autóvázból és csillogó üvegszemcsékből kápolna emelkedik fölé. Ki akarod próbálni, mert az hallottad, a pipacsból ópium készül, álladon a bőr hólyagosra ég. De a máknak nincs íze, és előbb-utód ott kell hagynod a tett színhelyét, fanyalogva és grimaszolva a szembejövőkre, akik visszagrimaszolnak, szemük téged nem lát. Kevés értelme van, ha még a sárga útra sem jutsz el. Az ég kék vásznát ma lejjebb vonták. Lassan kitakarja a horizontot.
A merengő végszava
Házam előtt hosszú puszta terül el,
A legszélén már madár se jár
Kis kunyhóban ott nőttem fel,
A szürke égbolt volt apám s anyám
Hosszú pusztát sín szeli át,
Benőtte a talpfát a pipacsvirág
Az égből feketén hull a mákpor,
Lemarja a kérget a fákról
Kis kunyhóban nincs kenyerem,
Üveg mélyén búvik a bú
Verandán ülve férgeket etetem,
Szívemről csipegetik a húst
Csontos kezembe arcomat temetem,
Poros tüdőből szakad a sóhaj
Szememre hályog ereszkedik le,
Elszáradt bőröm köt gúzsba
Gondolatim csak fehér pókfonál,
Csapdába ragadt sápadt szellemek
Az üres terekben szürke por szitál,
Nyolclábú közöny fejti fel a szemeket
Ha szólnék, egyik sem felel,
Szél fúj tovább, akár a hamut
Üres világnak üres porhüvelye,
Csak egy szív marad, akár egy búcsú
Keserű búcsú
Jót akartál. Jót akartunk.
Együtt szépre-nagyra, érték
És időállóra vágytunk
Hajóra az élet tengerén.
Bár tudtuk volna, mit teszünk.
De a hajó, lelkünk tükre
A sós vizet már nem bírta
Út csak mélyben nyílt előtte.
Így végezzük. A jó szándék
Végül senkit se segít meg.
Az általunk teremetett szép
Egy egyszerű ócskavas lesz
Rézszögekkel kivert
Vaslemezek vagyunk
És a csepegő sós vízben
Lassan korrodeálódunk.
Nem tudom, mi van velem de egyfolytában kimerült vagyok és mást sem akarok csak aludni, aludni és aludni, megállás nélkül.
Prológus, ami epilógus
Rég nem ittam ennyit. Kifejezetten jól esett ma éjjel. Az öcsém házassága után páran bementünk egy kisebb kocsmába iszogatni. Néhányan a társaságból kissé többet ittak a kelleténél, így őket még haza kellett vinnem. Őszintén szólva jómagam se voltam valami józan állapotban.
Mikor már egyedül maradtam, benyomtam a rádiót, és elindultam hazafelé. Az utak kihaltak voltak, egy-két autós haladt csak el mellettem. Volt pár kisebb település, ahol nem volt valami jó az utcai világítás, így lassabban kellett mennem. Így ment egy párnál, majd később meguntam.
Már csak egyetlen helyen kellett volna áthaladnom, utána pedig következett volna a város, ahol éltem.
Egy kereszteződésnél történt. Piros volt a lámpa, de nem jött senki. Legalábbis én úgy láttam, hiszen az utcai lámpa fénye elment egy pillanatra. A következő percben már egy tizenéves fiú állt előttem a zebrán. Annyira hirtelen jött az egész. Egy szempillantás alatt.
Az agyam kikapcsolt, nem tudtam gondolkodni. Bábuvá váltam a járműben.
Egy villanyoszlop fogott meg.
A légzsákok kinyíltak.
Elharaptam a nyelvem az ütéstől.
Lassan felemeltem a fejem.
Vér. Szilánk. Arc. Törmelék. Éjjel. Hold. A füst szaga. A vér keserű íze a számban. A pislákoló lámpa.
A bűntudat.
Minden olyanná vált, akárcsak egy álom. Egy rémálom, mely keserű valósággá vált. Éreztem is ízét.
A bőrömön. Szíjként.
A számon. Szájkosárként.
A vénámban. Injekcióként.
És hatalmas, vérfagyasztó, néma csendként.
Mikor kiöntöd a lelked valakinek, akit a barátodnak hiszel, majd ránézel, és amit látsz, nem más, mint egy érdektelen tekintet, majd egy;
- Értem.
Sokszor hatalmába kerít a kétségbeesés.
Utálom.
Szétszakad a mellkasom a tehetetlenségtől, attól, hogy ilyen vagyok.
Utálom.
Esténként az ébrenlét, a sírás szélén álló énem, aminek egy csepp könny sem képes elhagyni szemét.
Utálom.
Az esőben való ácsorgás. Az égre emelt fej, majd hangszalagokat károsító, elvetemült üvöltés.
"Dögölj már meg!"
Magamnak szól.
Utálom.
Megvannak azok az emberek az életedben, akik miatt még itt vagy?
Vigyázz rájuk.
Oka van annak, hogy miattuk élsz. Miattuk szép az, ami valójában förtelmes.
Az őszinteséggel vagy elüldözök embereket vagy- Igazából csak ez történt eddig, tehát nem tudom van e másik opció lol.
Mindig rájövök - miután elkövetem ugyanazt a hibát újra és újra -, hogy nem szabad(na) túlságosan kötődnöm emberekhez.
Nem szabad(na) többet feltételeznem róluk, csak azért, mert mutatnak magukról egy szebb képet.
Nem szabad(na) elhinnem a vigaszt nyújtó szavakat amik - akármennyire is őszintének tűnnek -, nem feltétlen azok.
Nem szabad(na) elhinnem, hogy szeretik a társaságomat, ha később úgyis - bármilyen ok nélkül - eltűnnek az életemből. Nem szabad(na) elhinnem, hogy nincs olyan ember, aki tényleg képes lenne arra, hogy mellettem maradjon. Nem szabad(na).
Bármiféle alap vagy háttér-információ nélkül feltételezel rólam dolgokat - amikről hangosan sírsz az interneten, és még csak a nevemen se nevezel meg -, de én vagyok az aki fél tőled.
Az irónia.
Ne akard, hogy megmentsenek, ha nem engeded, hogy megmentsenek. Ne hibáztasd azokat az embereket, akik megpróbáltak segíteni, de te nem engedted. Ne mondd, hogy meg akarsz változni, ha nem teszel érte semmit. Üres szavak, hamis emberekből jönnek.