I wonder if I will be able to feel happiness again.
26 posts
Imjustasleepwalker - Maiko - Tumblr Blog
"I'm you."
Mindig rájövök - miután elkövetem ugyanazt a hibát újra és újra -, hogy nem szabad(na) túlságosan kötődnöm emberekhez.
Nem szabad(na) többet feltételeznem róluk, csak azért, mert mutatnak magukról egy szebb képet.
Nem szabad(na) elhinnem a vigaszt nyújtó szavakat amik - akármennyire is őszintének tűnnek -, nem feltétlen azok.
Nem szabad(na) elhinnem, hogy szeretik a társaságomat, ha később úgyis - bármilyen ok nélkül - eltűnnek az életemből. Nem szabad(na) elhinnem, hogy nincs olyan ember, aki tényleg képes lenne arra, hogy mellettem maradjon. Nem szabad(na).
Jól esne most egy cigi
Icy grounds 🧊 🐈⬛ 🌈
S U C C E S S O R.
Lehet, hogy jót tett ez a sok szar dolog, ami megtörtént velem eddig az életben.
Hála az égnek, csak 5-ször változott a személyiségem, és még most se vagyok biztos benne, hogy ez az “igazi”.
...inkább kimegyek egy cigire.
Photographer Chikushi Captured Two Adorable Kittens Having Fun On Cherry Blossoms In Tokyo.
Az őszinteséggel vagy elüldözök embereket vagy- Igazából csak ez történt eddig, tehát nem tudom van e másik opció lol.
Ez alatt a karantén alatt jöttem rá, hogy eddig nem is voltam igazán antiszociális.
Az önutálat akkor igazán önutálat, amikor érzed, illetve tudod, hogy igazából nincs veled semmi baj. Más emberek is ugyanígy gondolják. Mindezek ellenére pedig van egy kis hang a fejedben, ami nem hagy békén, és megállás nélkül emlékeztet arra, mennyire undorító is vagy.
Te se akarod, hogy ott legyen. Próbálsz nem hallgatni rá.
Néha el is felejted, hogy létezik, aztán hirtelen a semmiből újra előkerül.
“I hate the sound of my voice. And the way I look when I laugh. I hate the sound of my laugh too. I hate the way I walk and my body posture. I hate my body itself and how I look in the mirror. I hate the way I talk and the words I choose, how I talk too much and nonsense or not at all. I hate the way I eat or the fact that I eat. I hate what I think and what runs through my mind. I hate what runs through my veins too and how I feel. I hate how I hate myself: too deeply, too truly, too much to even normally function.”
—
Az érzés, hogy egy számodra fontos személy képes volt arra, amit egyáltalán nem feltételeztél volna, elég mély nyomot képes hagyni egy emberben.
Legyen az pozitív vagy negatív.
Furcsa a világ. Érdekes helyzetekkel és körülményekkel.
Mindig képes meglepetést okozni.
Miért nem lepődök meg?
Megvannak azok az emberek az életedben, akik miatt még itt vagy?
Vigyázz rájuk.
Oka van annak, hogy miattuk élsz. Miattuk szép az, ami valójában förtelmes.
Sokszor hatalmába kerít a kétségbeesés.
Utálom.
Szétszakad a mellkasom a tehetetlenségtől, attól, hogy ilyen vagyok.
Utálom.
Esténként az ébrenlét, a sírás szélén álló énem, aminek egy csepp könny sem képes elhagyni szemét.
Utálom.
Az esőben való ácsorgás. Az égre emelt fej, majd hangszalagokat károsító, elvetemült üvöltés.
"Dögölj már meg!"
Magamnak szól.
Utálom.
Mikor a saját szüleid mondják, hogy szart sem érsz.
lol
Mikor kiöntöd a lelked valakinek, akit a barátodnak hiszel, majd ránézel, és amit látsz, nem más, mint egy érdektelen tekintet, majd egy;
- Értem.
Prológus, ami epilógus
Rég nem ittam ennyit. Kifejezetten jól esett ma éjjel. Az öcsém házassága után páran bementünk egy kisebb kocsmába iszogatni. Néhányan a társaságból kissé többet ittak a kelleténél, így őket még haza kellett vinnem. Őszintén szólva jómagam se voltam valami józan állapotban.
Mikor már egyedül maradtam, benyomtam a rádiót, és elindultam hazafelé. Az utak kihaltak voltak, egy-két autós haladt csak el mellettem. Volt pár kisebb település, ahol nem volt valami jó az utcai világítás, így lassabban kellett mennem. Így ment egy párnál, majd később meguntam.
Már csak egyetlen helyen kellett volna áthaladnom, utána pedig következett volna a város, ahol éltem.
Egy kereszteződésnél történt. Piros volt a lámpa, de nem jött senki. Legalábbis én úgy láttam, hiszen az utcai lámpa fénye elment egy pillanatra. A következő percben már egy tizenéves fiú állt előttem a zebrán. Annyira hirtelen jött az egész. Egy szempillantás alatt.
Az agyam kikapcsolt, nem tudtam gondolkodni. Bábuvá váltam a járműben.
Egy villanyoszlop fogott meg.
A légzsákok kinyíltak.
Elharaptam a nyelvem az ütéstől.
Lassan felemeltem a fejem.
Vér. Szilánk. Arc. Törmelék. Éjjel. Hold. A füst szaga. A vér keserű íze a számban. A pislákoló lámpa.
A bűntudat.
Minden olyanná vált, akárcsak egy álom. Egy rémálom, mely keserű valósággá vált. Éreztem is ízét.
A bőrömön. Szíjként.
A számon. Szájkosárként.
A vénámban. Injekcióként.
És hatalmas, vérfagyasztó, néma csendként.
Az éjszakák kifejezetten kellemesek mostanában. Az utcán – rajtam kívül – senki se jár ezekben az órákban.
A pulóverem zsebébe nyúlok, az öngyújtómat keresem, illetve azt az egy szál cigarettát, ami még maradt a múlt hónapban tartott házibuliból. Mindenki az enyémet szívta, pedig a legbüdösebb szinte az összes közül. Na, meg persze a legolcsóbb mocskok közé tartozik.
Az kis kék öngyújtót – aminek sarkában egy virágminta díszeleg – még az egyik haveromtól kaptam fél éve. Nem használom sokszor, viszont az elmúlt hónapban csakis ezt az egyet találom meg. Amilyen hanyag vagyok, biztos csak valamelyik fiókom legmélyén pihen a többi. Nem mintha kerestem volna őket. Nem is tudom, mikor jártam utoljára otthon. Talán a házibuli napján.
A cigarettát is előhúzom a dobozából, majd ajkaim közé szorítom, és lassan meggyújtom. A már üres, kissé megviselt dobozt az egyik közeli kukába dobom minden gyengédség nélkül, miközben lépteim egyre csak lassulnak.
Néhány lámpa pislákol, mikor közelebb érek hozzájuk. Igazából kezdek hozzászokni, mert nem ez az első eset már.
A füstöt egyenletesen fújom ki, majd nézem, ahogy lassan eltűnik a sötétségben. Nem csak a szaga borzalmas, de az íze is förtelmes. Marja a számat, a torkomat. Nem értem, miért szívom minden este.
Ahogy lépkedek, elgondolkodom, hova is tartok. Mindig keresek némi választ, de általában ugyanott kötök ki, majd az egész kezdődik elölről. Mintha leragadtam volna. Nappal már nem létezik számomra, pedig nem lenne rossz végre más fényforrást is látni a cigaretta parázson kívül, illetve az utcalámpák és az ablakokon kiszűrődő fényeken kívül. A csillagok is gyönyörűek, akárcsak a Hold, viszont a végtelenségbe húzódó sötétség kezd rémisztővé válni. Legalábbis ezt gondolom, érezni már nem érzem.
Mindig ugyanaz a pulcsi van rajtam, mindig ugyanaz az egy szál cigaretta kerül elő a zsebemből, akárcsak az öngyújtó. A dobozt mindig ugyanabba a kukába dobom, természetesen ezt teljesen öntudatlanul. Akárcsak egy jól beprogramozott gépezet, aminek néha mintha tudata is lenne, bár nem számít valami sokat.
Hamarosan elszívom a cigit, de még előtte megállok egy kék autóroncs mellett. A körülötte levő sárga szalagok még mindig fent vannak. Az aszfaltra rajzolt számok nem halványultak, az autót se vitték arrébb egy centivel sem. Nem változott semmi.
Bár mintha több virágcsokor lenne az oszlop mellett.
Késő esti séta: Egy kis egyperces, amire kifejezetten és kivételesen büszke vagyok.