Megvannak Azok Az Emberek Az Letedben, Akik Miatt Mg Itt Vagy?

Megvannak azok az emberek az életedben, akik miatt még itt vagy?

Vigyázz rájuk.

Oka van annak, hogy miattuk élsz. Miattuk szép az, ami valójában förtelmes.

Az éjszakák kifejezetten kellemesek mostanában. Az utcán – rajtam kívül – senki se jár ezekben az órákban.

A pulóverem zsebébe nyúlok, az öngyújtómat keresem, illetve azt az egy szál cigarettát, ami még maradt a múlt hónapban tartott házibuliból. Mindenki az enyémet szívta, pedig a legbüdösebb szinte az összes közül. Na, meg persze a legolcsóbb mocskok közé tartozik.

Az kis kék öngyújtót – aminek sarkában egy virágminta díszeleg – még az egyik haveromtól kaptam fél éve. Nem használom sokszor, viszont az elmúlt hónapban csakis ezt az egyet találom meg. Amilyen hanyag vagyok, biztos csak valamelyik fiókom legmélyén pihen a többi. Nem mintha kerestem volna őket. Nem is tudom, mikor jártam utoljára otthon. Talán a házibuli napján.

A cigarettát is előhúzom a dobozából, majd ajkaim közé szorítom, és lassan meggyújtom. A már üres, kissé megviselt dobozt az egyik közeli kukába dobom minden gyengédség nélkül, miközben lépteim egyre csak lassulnak.

Néhány lámpa pislákol, mikor közelebb érek hozzájuk. Igazából kezdek hozzászokni, mert nem ez az első eset már.

A füstöt egyenletesen fújom ki, majd nézem, ahogy lassan eltűnik a sötétségben. Nem csak a szaga borzalmas, de az íze is förtelmes. Marja a számat, a torkomat. Nem értem, miért szívom minden este.

Ahogy lépkedek, elgondolkodom, hova is tartok. Mindig keresek némi választ, de általában ugyanott kötök ki, majd az egész kezdődik elölről. Mintha leragadtam volna. Nappal már nem létezik számomra, pedig nem lenne rossz végre más fényforrást is látni a cigaretta parázson kívül, illetve az utcalámpák és az ablakokon kiszűrődő fényeken kívül. A csillagok is gyönyörűek, akárcsak a Hold, viszont a végtelenségbe húzódó sötétség kezd rémisztővé válni. Legalábbis ezt gondolom, érezni már nem érzem.

Mindig ugyanaz a pulcsi van rajtam, mindig ugyanaz az egy szál cigaretta kerül elő a zsebemből, akárcsak az öngyújtó. A dobozt mindig ugyanabba a kukába dobom, természetesen ezt teljesen öntudatlanul. Akárcsak egy jól beprogramozott gépezet, aminek néha mintha tudata is lenne, bár nem számít valami sokat.

Hamarosan elszívom a cigit, de még előtte megállok egy kék autóroncs mellett. A körülötte levő sárga szalagok még mindig fent vannak. Az aszfaltra rajzolt számok nem halványultak, az autót se vitték arrébb egy centivel sem. Nem változott semmi.

Bár mintha több virágcsokor lenne az oszlop mellett.

Késő esti séta: Egy kis egyperces, amire kifejezetten és kivételesen büszke vagyok.

Ez alatt a karantén alatt jöttem rá, hogy eddig nem is voltam igazán antiszociális.

“I hate the sound of my voice. And the way I look when I laugh. I hate the sound of my laugh too. I hate the way I walk and my body posture. I hate my body itself and how I look in the mirror. I hate the way I talk and the words I choose, how I talk too much and nonsense or not at all. I hate the way I eat or the fact that I eat. I hate what I think and what runs through my mind. I hate what runs through my veins too and how I feel. I hate how I hate myself: too deeply, too truly, too much to even normally function.”

—

Az érzés, hogy egy számodra fontos személy képes volt arra, amit egyáltalán nem feltételeztél volna, elég mély nyomot képes hagyni egy emberben.

Legyen az pozitív vagy negatív.

Furcsa a világ. Érdekes helyzetekkel és körülményekkel.

Mindig képes meglepetést okozni.

Miért nem lepődök meg?

Jól esne most egy cigi